Zugló

ISTENTISZTELETEINK HELYE ÉS IDŐPONTJA.

Székelyhonban jártunk
Hivatalosan Székelyföld a neve. Amit a gyülekezetünk egy kis közösségével együtt megtapasztaltam a közel egy hetes utunk során, arra indított, hogy a fenti címet adjam beszámolómnak. Bálint Marika és Izsáki János testvéreink.
Bálint Marika és Izsáki János testvéreink már februárban tervezgették hogy megmutassák gyülekezeti testvéreiknek azokat a helyeket, amelyek szívüknek igen kedvesek. Augusztus másodikán indultunk autóbusszal és 13 óra/850 km utazást követően érkeztünk Székelyudvarhelyre. Itt a Református Diákotthonban kaptunk szállást és este ¾ 10-kor! finom vacsorát. Mint ahogy később is megtapasztaltuk, a konyhában dolgozók kedvesen és ilyen késői időben is mosolygósan melegítették és tették elénk az ételt. Nagyon áldottnak éreztük ezt az estét.  

Öt napunk volt a látnivalókhoz, de a rövid időbe rengeteg élmény és látnivaló fért. A leginkább kiemelendő, hogy az öt nap alatt csak magyarul beszéltünk.   Reggelente amikor a közeli CBA-ba mentünk vásárolni, más üzletekben, de a benzinkutaknál, a múzeumokban vagy az utcán, amikor eligazítást kértünk ízes magyarsággal segítettek- mindezt 8-900km-re Budapesttől. Eligazításként: Székelyudvarhely lakóinak 92%-a magyar anyanyelvű.

Első nap. Ugye hajlamosak vagyunk saját valós vagy vélt nehézségeinket felnagyítani, azokra koncentrálni? A szervezőket dicséri az, hogy a megszokott körülményeikből kiszakadt 4-6 ágyas kollégiumban megszálló testvéreiknek először a bözödújfalui víztározót mutatták meg. Miért? Mert itt egy egész falut elárasztottak vízzel: a házak, kertek, utcák a víz alá kerültek. Csak a templomtorony látszódott ki a vízből, jelezve, hogy itt egykor családok éltek, dolgoztak, játszottak, és mentek templomba mindaddig, amíg egy érzéketlen rezsim ki nem szakította őket otthonaikból. Fájdalmas és éppen ezért felejthetetlen látvány volt az a templomtorony: ha elégedetlenkedni készülődnék, az emlékkép megállít.

A délután az élni akarás, a kitartás, küzdelem és „bízva bízás” jegyében telt. Kőröspatakon a Szalmakalap Múzeumot látogattuk meg. Szabad mosolyogni, - én is titokban azt tettem. Mi abban az érdekes? Szalmakalap szalmakalap hátán? Örültem, hogy nem fennhangon tettem fel ezeket a kérdéseket, mert el is szégyelltem volna magam. Id. és ifj. Csőcs Lajos vezettek körül bennünket. Megtartották a családi tradíciót és ennél még sokkal többet tesznek: átadják másoknak. Kedves humorérzékkel, de „véresen” komolyan is beszéltek. Miről? A hazaszeretetről. Hogy nekik az mit jelent. A hagyományok, anyanyelv, történelem megismerése, megtartása és továbbadása generációról generációra, de nem csak a saját családjukban, hanem gyerekek táboroztatása révén: kézművességet (pl. szalmafigurák készítését), székely ételek elkészítését tanulják, sokat beszélgetnek, kirándulnak. Egész nyáron váltják egymást a csoportok. A hozzájuk betérő látogatók pedig mindebből egy kis ízelítőt kapnak. Mi is vidámabbak lettünk. A nap utolsó állomásaként Székelykeresztúron megnéztük a Petőfi emlékszobát, amit abban a kúriában rendeztek be, ahol a nagy költő az utolsó vacsoráját fogyasztotta el mielőtt a segesvári csatatérre indult volna.

Harmadik napon a parajdi sóbányában élveztük a légzőszervi megbetegedésben szenvedőket is gyógyító sós levegőt, néztük a gyógyulni vágyó gyerekek hancúrozását és imádkoztunk a sókápolnában. Délután pedig mindenki kedvére válogathatott a szovátai sós tavak közül. Mi körbesétáltuk a Medve tavat. Néztük, hogyan iszapozzák be magukat az emberek a sós iszappal, hogy bőr és izületi betegségeikre gyógyulást keressenek, majd pedig mi is megfürödtünk. Különleges élmény volt! Nem kétséges, hogy a mi magasságos Istenünk jókedvében teremtette a világot és az volt a szándéka, hogy jól érezzük magunkat benne. Jó volt ezt megtapasztalni és így közelebb kerülni Hozzá.

A negyedik napon láttunk szénégető és kecskesajt készítő mestereket. A kecskesajtból vehettünk kóstolót: finom és egészséges! Majd Korondon csodáltuk meg a szebbnél szebb kerámiákat, szőtteseket, ruhákat. Izsáki János jóvoltábol egy taplókészítő mester mesélte el a taplószerzés kalandos módját és mutatta meg , hogy hogyan lehet taplógombából kalapot készíteni. Délután Farkaslakán, Tamási Áron szülőházában vezetett körbe a nagy író unokaöccse, aki a ház gondozója is egyben. Majd pedig Szejkén Orbán Balázs, a Székelyföld történetírója síremlékéhez sétáltunk el: legalább nyolc szebbnél szebb székelykapun át vezetett az út. Ezután a domboldalban leülve Kerekes Ernő testvérünk vezetésével csendességet tartottunk: jól esett megköszönni az Úrnak a sok szép látnivalót, benyomást amit ezen a kiránduláson kaptunk.

Utolsó napunkon a székelyek kedvességét és a székely havasok nyári szépségét tapasztalhattuk meg. Ivóból indult a traktor, hogy a Madarasi Hargita menedékházához vigyen. Majd pedig gyalog mentünk a 1801 méter magas csúcsra, ahol a látogatók által állított valóságos kopjafaerdőben találtuk magunkat. Nagyon megható volt. A kilátás gyönyörű lett volna, ha nem párás az idő. Útközben kokojzát szedtünk és ettünk: még finomabb frissen! Leérve már vártak minket Ivóban frissen kifogott és megsütött pisztránggal. Kell ennél több? Szívesen itt maradtam volna a kék ég alá kifeküdve elmélkedjek az Úr jóságában, szeretetében, de a csapat indult tovább és együtt elmélkedtünk. Így megtapasztaltuk, hogy milyen jó közösségben lenni, és hogy mindennek megvan a maga ideje.

Másnap sok-sok élménnyel megrakottan indultunk haza. Az autóbusz hangszórójából  Bálint Marika és Zoltán jóvoltábol Tamási Áron, Kányádi Sándor idézeteket, valamint Böjte Csaba szavait hallgattuk.

Itt szeretném megköszönni Bálint Marikának és Zoltánnak, Izsáki Magdinak és Jánosnak ezt a felejthetetlen utazást: mind szervezését, mind az út során felmerülő kisebb-nagyobb gondokban való segítségét.

Gy. Tünde

[2010-10-10]